2019. augusztus 21-én délután 17 órakor került sor a Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság rendezésében, Wanek Ferenc vetített-képes előadására Ásványi nyersanyagok léte és használata Kolozsvárt és környékén az ó- és középkorban címmel. Annak ellenére, hogy abban az időpontban erős konkurenciát jelentő rendezvények sokasága volt, a városközponthoz jóval közelebb, viszonylag szép számmal jelentkeztek hallgatók, minden korcsoportból.
Az előadás arra próbált összpontosítani, hogy az emberiség az adott időszakban milyen ásvány- és kőzetféleségeket hasznosított, azaz mire volt szüksége a természet harmadik országából, és ezek közül a nyersanyagok közül melyek voltak ismertek és használtak a kincses városban és környékén.
A korabeli ember és társadalma mindenek előtt „köveket” használt építkezéshez, de eszközök (fenőkő, malomkő stb.) dísztárgyak és ékkövek is készültek belőlük. Nyilván, míg a szállítás költséges volt, igyekezett mindent helyben megtalálni. E tekintetben a környék bőkezű, hiszen ma is használják azokat a kőzeteket építkezésre, melyeket akkoriban helyben termelhetett: eocén-kori mészköveket, miocén-kori vulkáni tufákat, sőt magmás kőzeteket is – ahol azok uralkodtak a felszínen. Kolozsvár például, úgy a római korban, mind a középkorban, a helyben (a monostori és a bácsi-toroki kőbányákban) fejthető eocén mészkőből építkezett. Észak felé azonban a dési tufa fordul elő nagy tömegben, így például Doboka vára, de a templomok és lakóházak is ebből épültek széles körzetben. Ellenben Sebes várát dácitból (felszínen, vagy felszínközelben megszilárdult, szilícium-gazdag magmás kőzet) építették, mert a vidék abban bővelkedik; a jól alakítható, de már messzebbről szállítandó mészkövet csak a lőrések keretezésénél alkalmazták.
A díszkövek közül a vidéken a legjelentősebb az úgy nevezett „zsoboki márvány”, am- tulajdonképpen gipsz – néhol alabástrom minőségben –, mely Zsobok és Jegenye táján elterjedt, de Torda felé, Tordatúr és Koppánd között is található. A közelmúltig sok helyt fejtették, de ma már csak Jegenyén. Bár felhasználásáról írott anyag csak az újkorból van (1644-ben a Gyalui vár belső terének járószintjeit ezzel burkolták), minden bizonnyal ismert és használt volt úgy a római Dáciában, mint a középkori Erdélyben.
A mészkövet mészégetésre, kisipari vagy paraszti gazdálkodásban, majdnem napjainkig használták. Helyüket az öregek ma is megmutatják, de a helynevek is őrzik: Mész-pest, Mész-kemence, Mész-gödör stb.). Egész Kalotaszeg bővelkedik az ilyen, magának egykor akár hírnevet is szerzett (mint például Türe, vagy Magyarvista) fejtési és mészégetési pontokban.
Köszörűkövet, fenőkövet Kolozsvártól nyugatra, a Kis-Szamos völgyének mindkét oldalán termeltek: északra az oligocén homokkövek kemény változatait, délre a későkréta-kori (flis) homokköveket. A helynevek a fejtési helyek emlékét máig őrzik (Köszörű-hegy, Köszörű-tető, Fenő-kő, Fenes-patak stb.).
Malomkövet inkább a porózusos, szilíciumban gazdag, savanyú vulkáni kőzetekből készítettek. E tekintetben, a Déshez közeli Csicsóújfalu határában található, és a közelmúltig fejtett hólyagos riolit volt a legjobb Erdély-szerte.
Szó volt a korongozott agyagedényekhez szükséges agyagforrásokról is, melyek helyeit – ez esetben is – a földrajzi nevek hűen őrzik (Agyag-verem, Agyag-ásó, Fazék-lyuk stb.). A vályoghoz, paticsfalhoz, a lakóházak járószintjéhez is agyagot használtak, de annak minősége már sokkal kevésbé volt igényes. Van is belőle bőven egész Kalotaszegen, vagy a Mezőségen. Hogy a falvak mezőgazdaságra is alkalmas területén ne bárhol, bárki ásson agyag után, csök-kentve azok ésszerű területhasználatát, a közösségek kijelöltek egy helyet, honnan mindenki vihette magának az építéshez használandó anyagot. Ezek neve a vizsgált területen egységesen: Agyagos. Minden falu határából, ahol akár minimális helynévanyag is közölve lett, szerepel ez a földrajzi név, de minden falu határában szigorúan csak egy helyt.
Az Erdélyi-medence pereme körös-körül gazdag felszíni só-tartalékokban. A kősó fontossága a római-korban is kiemelkedő volt. Mi sem beszédesebb e tekintetben, hogy Marosújvár neve akkor Salinae volt. A korabeli sóbányák csak a felszín alá néhány méterrel mélyültek, így a későbbi fejtések, az idő vagy a területhasznosítás legtöbbször elhomályosították azok emlékét. A 18. században azonban, tanult emberek még felismerték és leírták Szamosfalva és Dezmér határában. A középkori sóbányászat sem volt kevésbé jelentős, hiszen a kockára alakított só-darabok valutaként szolgáltak. Az Anjou-korig, amikor a sóbányák egyedüli királyi tulajdonba kerültek (só regálé), Minden nemes fejthette a sót birtoka területén, természetesen, a forgalmazásáért adózott a királynak. Egy ilyen, korábbi nemesi tulajdonú sóbánya (akna) nyomára bukkant az előadó Kolozspata és Györgyfalva határában, melyről egye 1366-os okirat is megemlékezett, de a történészek figyelmét az teljesen elkerülte. A néhány éve 700. évfordulóját ünneplő Kolozsvár szabad királyi város, mikor egy történészkonferenciával is megemlékezett erről, élesben tevődött fel a kérdés: honnan látta el magát sóval az akkori Kolozsvár? Hát, itt a válasz.
A tárgyalt korban, már széles körben használták a fémeket is, amiket ércek formájában bányásztak. A vasat azidő tájt csak oxidált formában, limonitból (gyepvasérc) nyerték. Ennek termelése felszíni volt, nem nagy szakértelmet igényelt, nem sok nyomot hagyott maga után. Nem kizárt, hogy Kolozsvár környékén is termelték (legvalószínűbb magyarkiskapuson), de nagyobb telepek a közelben nem voltak. A legközelebbi (igen) jelentős, a középkorból már jól dokumentált vasbányászat Torockón folyt.
A színes- (elsősorban réz és ólom) és nemesfémlelőhelyek Kolozsvár vidékén sokkal kevésbé jelentősek, mint a Nagybánya vidékiek, vagy az Erdélyi-érchegységbeliek. Azért biztos nyomai, sőt írott forrásai is vannak e bányászatnak vidékünkön. Csakhogy az írott források nem őrizték meg pontosan a bányászatok helyét. Földtani ismeretek és helynévanyag segítette a szerzőt négy ilyen bányahely pontos beazonosításánál: Hidegszamos, Magyarkis-kapus, Székelyjó határában, valamint Havasreketye és Meregyó között (Măgura Jelerului). Ezek a bányák azonban, miután az Amerika felfedezése után, az onnan behozott arany drasztikusan lenyomta e nemesfém piaci árát, gazdaságtalanná váltak, felhagyták őket.
Azt lehet mondani tehát, hogy a mai földtani ismeretek nélkül is, az itt élők nagyon jó érzékkel felismerték a vidék nyújtotta összes ásványkincset, s azt hathatósan a maga céljaira tudta fordítani. Amire a korabeli emberi gyakorlatban a föld gyomrából szükség volt, szinte minden, jó minőségben s kellő mennyiségben megtalálható volt Kolozsvár környékén. Talán egyedül a kocsikenőcsnek használt deget (sűrű, folyékony szénhidrogén) volt az egyetlen, amiért legalább Bihar megyébe (Derna, Tataros vidéke) kellet átmenni, vagy messzebbről beszerezni.
Az előadást láthatóan nagy érdeklődéssel hallgatta a közönség, hiszen nagyon értelmes kérdések sora ostromolta az előadót a végén.
ek.enc
